A mai bejegyzésben Budapestről fogunk eljutni Teheránba. Már önmagában ez sem tartozik az átlag magyarok körében mindennaposnak, de az végképp viszonylag ritka, hogy valaki végig szárazföldön utazva jusson el Teheránba, bár nyilván nem én vagyok az egyetlen aki ezt megtette.

Utunkat Budapest-Keleti pályaudvarán kezdtük reggel. A Belgrádi vonattal csak Szabadkáig mentünk, ugyanis itt kiváltottuk a Balkan Flaxi Pass-t, ami egy a balkáni országokra érvényes vonatbérlet. Szabadkán mindössze néhány óránk volt, ebbe csak egy rövid séta fért bele, szerencsére a belváros nagyon közel van az állomáshoz.

Szabadka

Kora délután indultunk tovább egy Szabadka-Belgrád vonattal. A kb. 200km-es távot a vonat idegtépően lassan, közel 5 óra alatt teszi meg. Főleg a Szabadka-Újvidék szakasz az, ahol a pályaállapotok miatt a vonatok inkább csak cammognak. Belgrádba kora este érkezett vonatunk, itt alig két óránk volt a szófiai vonatig, így nagy városnézés nem volt. A Belgrád-Szófia vonat 21:50-kor indult, és másnap reggel ért a határra. A vonaton ülőhelyes kocsiban utaztunk, ehhez képest egész pihentető éjszakánk volt. Szófiába reggel 9-kor érkezett a vonatunk, innen az isztambuli vonat este indult tovább, így volt egy napunk felfedezni a várost.

Szófia, Alexander Nyevszkij Székesegyház.

Szófiában nem először jártunk, ennek ellenére a kötelező látnivalók nem maradtak ki (Nyevszkij székesegyház, Elnöki palota, Nemzeti Színház, NDK stb.). Véleményem szerint Szófia egy kellemes, egy-két napos város, ha az ember erre jár, mindenképpen megéri megállni itt egy napra. A Szófia-Isztambul vonat este 7-kor indult, ez már egy kalandosabb utazás volt. A „vonat” kifejezés egy kissé túlzás, hiszen a járat egy Szófia-Isztambul viszonylatú török hálókocsiból, és egy Szófia-Szvilengrád viszonylatú bolgár ülőhelyes kocsiból állt. A hálókocsira természetesen a bérlet önmagába nem elég, kb. 4 euróért kellett rá helyjegyet venni.

A Szófia-Isztambul hálókocsi.

A határ bolgár oldalára kb. éjfélre értünk, majd éjjel egy volt, mire átértünk a törökországi Kapikule állomásra. A határátkelés itt nem egyszerű, először mindenkinek le kell szállni a vonatról (az éjszaka közepén J ), majd azok, akiknek vízum is kell, először elmennek megvenni a vízumot (a magyaroknak akkor még kellett, most már nem kell vízum). Ha megvan a vízum, akkor az állomás épületében található helyiségben intézik az útlevelek kezelését. Itt általában a török illetékesek mindig egy fél órás fáziskésésben vannak, ugyanis az egy szem határőr általában ennyivel a vonat beérkezése után jelenik meg (kicsit olyan, mintha a török hatóságokat minden alkalommal meglepetésként érné, hogy jött egy vonat, teli emberekkel). A sorban állással emiatt akár 1,5-2 óra is eltelhet, ezért érdemes előre állni. Persze az előre-nyomakodó versenyben eleve hátránnyal indulnak azok, akiknek vízumot is kell kiváltani, amit egyébként kb. 50 méterrel odébb, ironikus módon a Duty-Free shop feliratú ablaknál lehet kérni :) .

Sorban állás az útlevél-ellenőrzéshez Kapikule állomáson.

Vannak, akik a sorban állás alternatív formáját választják. :)

Abban az időben extra nehezítésként a vasútvonalat Kapikule és Isztambul között éppen felújították, így a határtól pótló busszal kellett tovább utazni. Itt, hogy elkerüljék az országból ki- és az országba belépő utasok keveredését az útlevél ellenőrzés után nem szállhattunk fel a buszra, hanem egy váróteremben kellett megvárni, míg mindenkit beléptetnek. Így ez alkalommal azok sem jártak jól, akik a sorban előre kerültek. A busz reggel 6-ra ért Isztambul belvárosába a Sirkeci pályaudvar elé. Ha ti is szeretnétek elutazni Isztambulba, akkor ajánlom cikkünket, melyben az Isztambulba való eljutással kapcsolatos gyakorlati tudnivalókról olvashattok: Isztambul busszal és vonattal

Napkelte a Boszporusz-partján

Isztambulban egy rövid napunk volt, buszunk a Grúziai Batumiba délután 3-kor indult tovább. Ilyen rövid idő egy ekkora városra nem túl sok, szerencsére itt sem először jártunk. Nyár lévén kicsit strandoltunk, sétáltunk a belvárosban illetve egy kis bazárban is vettünk némi édességet. Isztambul hatalmas buszállomása az Otogar a belvárostól jó fél óra villamossal és metróval. A buszunk pontosan indult. Döbbenetes, hogy folyamatosan autópályán haladva is közel két óráig tart elhagyni Isztambult. 

Isztambul ázsiai oldala: lakónegyedek, ameddig a szem ellát...

Több mint 1200km állt előttünk, így az út közel egy napig tartott. Ankarától jó 100km-re voltunk, amikor besötétedett, és nem sokkal Samsun után a Fekete-tenger partján ért minket a reggel. Az út innentől gyönyörű tájon haladt keresztül, de kicsit olyan érzésünk volt, hogy soha nem fogunk odaérni. Végül közel 21 órával indulás után, török idő szerint dél-tájban megpillantottuk a török-grúz határt.

A grúz határ modern épülete

Az átkelés simán ment, és meg is érkeztünk a grúziai Sarpiba. A buszos itt közölte, hogy bár elvileg Batumiba menne, de ő nem megy tovább.  A buszon már csak 5 utas volt, így úgy döntött, hogy miattuk nem éri meg megtenni azt a maradék 15 km-t Batumiig. Itt tudni kell, hogy az üzemanyag szinte féláron van Grúziában Törökországhoz képest, így sok járat csak azért jár át, hogy tankoljon, ezen járat utasainak többsége is inkább Rizébe ment. Ez nem volt egy nagy érvágás, hiszen mint említettem alig 15km-re voltunk Batumitól, ahova pár percen belül indult is egy marsrutka, ami 1 lariért (kb.110Ft) elvitt a célig.

Itt megállok egy pillanatra, ugyanis felmerülhet a kérdés, hogy Isztambultól Teheránba miért Grúzia (és Örményország) felé megyünk, ha egyszer a két ország határos is egymással. Isztambulból már van napi egy közvetlen busz Teheránba, Ankarából pedig hetente egyszer vonat is indul. Mi azonban egy évvel korábban már voltunk Grúziában és Örményországban, és főleg az előbbi annyira tetszett, hogy úgy döntöttünk, hogy újra meglátogatjuk a két országot, még ha ebben az esetben inkább csak átutaztunk.

Adzsária felhőbe burkolózó hegyei. 

Batumi véleményem szerint nem csak Grúzia, hanem az egész térség legmenőbb üdülőhelye, mindenkinek ajánlom, hogy ha teheti, látogasson el ide. A város rohamléptékkel fejlődik, kétszer voltam 11 hónap különbséggel, és a belvárosra szinte nem lehetett ráismerni.  Szinte az egész belváros fel van újítva, rengeteg érdekes épület van ezen a részen. Batumi Gúrzia harmadik legnagyobb városa, és tengerparti, valamint határ közeli fekvése miatt egy igazi kozmopolita nagyváros érzetét kelti. 

Pálmafás út Batumi belvárosában.

A lakosság nagyrészét persze grúzok alkotják, de jeentős számú örmény és orosz is él a városban. Nyáron emellett nagyon sok orosz, ukrán, azeri és török megfordul a városban. A város vallási képe is vegyes, a Grúziában természetesnek számító ortodoxok mellett muszlimok, katolikusok, és zsidók is élnek itt. Természetesen a kulturális látnivalók mellett ott van a tengerpart is, amiben bármikor csobbanhatunk egyet. Ha megéheztünk érdemes megkóstolni a helyi ételeket, főleg az adzsarulit, ami egy csónakalakban kisütött kenyértészta, tojással és vajjal  elkészítve. Egyszerűbb, útközben fogyasztható étel a hacsapuri, ami egy sajtos lepény, nagyon laktató! Ha megszomjazunk érdemes kipróbálni a kvászt, ami ugyan nem grúz, inkább orosz ital, de a nyári forróságban kellemesen felfrissíti az embert.  Akinek esetleg az egykori Szovjetunióról az jut eszébe, hogy ott hideg van, az meg fog lepődni Batumi szubtrópusi klímáján.

Batumiban még a szovjet panelek sem annyira lehangolóak.

Batumiból este 10-kor indultunk tovább éjszakai vonattal Mtszkhetába, Grúzia ősi fővárosába. Mtszkheta alig 10km-re található Tbiliszitől, így vonatunkkal reggel 6-ra értünk oda. Az éjszakát egy kényelmes, 3-ad osztályú hálókocsiban töltöttük, így kipihenten érkeztünk meg. Mtszkhetába. Mtszkheta az ókor végétől a középkor elejéig, egészen pontosan a 6-ik századig volt Grúzia (Kartvélia) fővárosa. Mivel Grúzia ebben az időben vette fel a kereszténységet,  a grúz egyháznak mai napig itt van a központja. A város központjában álló Szvetiszkhoveli katedrális jelenlegi formáját 1029-re nyerte el, vagyis közel ezer éves. A belváros szépen fel van újítva, bár a házak többsége még a templom körül sem tűnik különösebben réginek. Nagy szerencsénkre még korán reggel, a turista áradat előtt meg tudtuk nézni a várost.

Mtszkheta központja

A város fölé magasodó egyik hegyen áll a környék másik híres egyházi emlékhelye a Dzsvari-kolostor. Ide eredetileg nem terveztünk felmenni, mert a gyalogos eljutás elég macerás (kerülni kell egy híd felé, át kell kelni egy autópályán, és egy elég meredek hegyoldalt kell megmászni, ahol semmilyen út nincs). Azonban szerencsénkre az egyik taxis éppen indult felfelé a kolostorhoz egy árus nénivel és a motyójával, így megkérdezte, hogy nem akarunk-e mi is felmenni, fent megvárna, és vissza is hozna minket. Először 20 larit, vagyis kb. 2200Ft-ot kért volna, ám ezt sikerült 5 larira (550Ft) lealkudni. Ennyiért 2 embert felvitt, majd vissza is hozott, a közúton kb. 7-8km-re lévő kolostorba. Valószínűleg azért tudtunk ilyen kedvező árat kialkudni, mert a taxis amúgy is ment volna, és a néni már kifizette a költségét, így neki igazából minden lari tiszta haszon. A Dzsvari kolostor 585 és 608 között épült. Nem csak a gyönyörű kolostor miatt érdemes felmenni, hanem a fantasztikus kilátás miatt is.

Az 1400 éves Dzsvari-kolostor.

Kilátás Mtszkhetára a Dzsvari-kolostortól.

Visszaérve Mtszkhetába marsrutkára pattantunk, és Tbiliszi felé vettük az irányt. Még mindig bőven délelőtt volt, amikor megérkeztünk a központi marsrutka-állomásra, ami a metró Didube állomásánál található. Tbiliszi véleményem szerint egy fantasztikus város, ez alkalommal csak egy napunk volt rá, de szerencsére egy évvel korábban már jártunk ott. Mindenkinek tudom ajánlani, akár több napot is tartalmasan el lehet tölteni ebben a városban.

Tbiliszi panorámája a Narikala-erődből.

A belváros főbb nevezetességei közé tartozik a Szabadság tér (Taviszuplebisz Moedani), a tér közepén egy oszlop tetején Szent György lovasszobra áll(a szovjet időkben itt egy Lenin szobor állt). Itt taláhlató a Tbiliszi városháza, és egyben ez a tér a híres Grúz Hadiút (Szakhartvelosz Szamkhedro Gza) egyik vége ( a másik Vlagyikavkazban van). A térbe torkolló hangulatos Rusztaveli-sugárút ennek a hadiútnak egy szakasza, szintén megér egy sétát. A tér másik oldala mögött kezdődik az óváros, melyet a Narikala erőd zár le. Tbilisziről egy részletesebb leírást is tervezek írni itt, így most nem esnék túlzásba a részleteket illetően.

Tbiliszi óvárosa a Nrikala-erődhöz menő kabinos felvonóból nézve.

Este indult tovább vonatunk Jerevánba. A vonat Batumi és Jereván között közlekedik, igazi nyaralóvonat, így érdemes a jegyeket jó előre megvenni, amit az örmény vasút honlapján simán meg lehet tenni. A vonat 11-re ér a határ grúz oldalára (Szadakhlonál), majd újabb egy óra múlva érkezünk meg az örmény határállomásra. Érdemes jó melegen felöltözni, mert hiába van nyár, a határnál a hegyekben éjjel igen hűvös tud lenni. A vonat reggel 6 órára ért Jerevánba, emiatt nem sikerült magunkat igazán kipihenni.

A Batumi-Jereván vonat, néhány perccel érkezés után.

Először a cuccainkat letettük a szálláson, majd a napot kényelmes városnézéssel töltöttük. A főbb látnivalókat már egy évvel korábbi látogatásunk alkalmával felfedeztük, így inkább a belváros kevésbé ismert részeit jártuk be gyalog komolyabb terv nélkül. Az estét indulás óta először szálláson töltöttük. A Jereván-Teherán busz délelőtt 10 órakkor indult Jereván központi buszállomásáról. Érdekesség, hogy a buszállomáson még ma is kint van a Szovjetunió távolsági buszközlekedésért felelő cégének (MinAvtoTransz) a logója.

Az Északi Sugárút, Jereván fő sétálóutcája

A jereváni buszállomás épülete

A Jereván-Teherán busz indulás előtt

Jerevánból buszunk dél felé indult, az Ararát lábánál elterülő síkságon haladtunk keresztül, majd nem sokkal az azeri határ előtt keletre fordultunk Goris felé. A táj egyre hegyesebb lett, ahogy beértünk a Kis-Kaukázusba.  Az út Gorisnál ketté ágazik, egyik ága tovább halad keletre Stepanakertbe (Hegyi Karabah) a másik, amin mi továbbhaladtunk délre fordul az iráni határ felé. Koradélután értük el Kapant Örményország legdélibb tartományának Syuniknak a székhelyét. A város bár nem túl érdekes építészetileg, fekvése szép.

Dél-örményországi táj.

Innen az út 3000m fölé emelkedik, ahogy egyre beljebb hatolunk dél-Örményország hegyeibe. Buszunkat egy iráni társaság üzemeltette, ennek megfelelően a busz maga is iráni gyártmány volt. A jármű alig lehetett pár éves, és nagyon erős motorral volt felszerelve. Az emelkedőket mindenféle erőlködés nélkül küzdte le, sokszor még személyautókat is megelőztünk, hegymenetben! Ahogy távolodtunk Jerevántól,úgy lett az ország képe egyre szegényesebb. Már Jereván se épp egy tüchtig svájci városka benyomását kelti, de dél-Örményország még ehhez képest is lepukkant képet fest. Érdekes például hogy minél délebbre értünk, úgy lett egyre meghatározóbb autó az utcákon a kocka-Lada (Lada 1500-as és testvérei), egész délen már szinte csak ezek az autók uralták az utcaképet.  Este 7 óra volt, mire megérkeztünk a Jerevántól nagyjából 400km-re lévő Meghribe, az utolsó örmény kisvárosba a határ előtt.

Meghri (A képet Csizmadia Réka készítette)

Itt az út az Arash-folyó völgyébe kanyarodott, és néhány kilométert a folyó mellett haladtunk, ami itt Örményország és Irán határát alkotja. A határon oroszok teljesítenek szolgálatot, ugyanis a közelben van egy orosz katonai bázis, ahol kétezer katona állomásozik, belőlük állítják ki a határőrség személyzetét. Itt akadt egy kis gond, mert a számítógépes rendszer problémája miatt nem tudták regisztrálni vízumaink érvénytelenítését, így nem tudtak kiengedni az országból. A probléma 45 perc várakozásra kényszerített minket, és buszunk többi utasát. Este 8-körül végre sikerült megoldani a problémát, és átkelhettünk az Arash-folyó hídján Iránba. Az iráni határállomás igazi kellemes csalódás volt. A szovjetesen lepukkant, és kicsit merev (bár a határőrök egy része az örmény oldalon is barátságos volt) határállomással éles kontrasztot alkotott az iráni oldal modern, jó állapotban lévő épülete, a határőrök vidámak, és kedvesek voltak. Az egyik egy laza „Police” feliratú pólóban kérdezte, hogy honnan jöttünk, és mikor mondtuk, hogy „Hungary”, akkor nagyon megörült, és üdvözölt minket Iránban („Welcome to Iran!”). A határnak az iráni oldalán minden simán ment, pénzt is sikerült váltanunk, a buszra kellett kicsit várni. Este 9 óra múlt kicsivel, mire továbbindultunk buszunkkal. Ekkorra sötétedett be rendesen, így innen már nem élvezhettük a gyönyörű táj látványát.

Buszunk éjszakára egész menő világítást kapott. :)

Utunk nyugatra, Jolfa felé vezett, ahonnan délre fordultunk Tabriz felé. Egy Marand nevű kisvárosban álltunk meg pihenni, tulajdonképpen itt éreztem először igazán a közel-keleten magamat. Az utunkat folytatva éjfélre értünk Tabrizba, de ott nem álltunk meg, csak keresztülhaladtunk a városon. Reggel 7 óra körül keltem. Ekkor épp egy kétszer 3 sávos autópályán haladtunk kelet felé, Teherántól 80km-re. A forgalom egyre kezdett sűrűsödni, és a láthatáron felbukkant Karaj, Teherán közel 2 milliós elővárosa.

Reggeli látvány.

Sűrűsödik a forgalom, ahogy közeledünk Teheránhoz.

Karaj, Teherán 2 milliós elővárosa, felette a tipikus teheráni szmog.

Végül reggel 9 előtt befutottunk Teherán nyugati buszállomására (Terminal-e-gharb), amely gyalog mindössze néhány percre található Teherán és egész Irán egyik szimbólumától, az Azadi-toronytól. Hát így tettünk meg egy hét alatt 6 ország érintésével több mint 4000km-t. Szerintem összességében sokkal érdekesebb, és izgalmasabb, mintha egy repülővel 6-7 óra alatt jutottunk volna el ide. 

Teherán jelképe az Azadi-torony.