Mai bejegyzésem életem eddigi leghosszabb vonatútjáról szól, melynek során több átszállással Budapest-Nyugati pályaudvartól jutottam el Alma Ata 1 állomásra. Ez az út összesen 7432km volt, és 8 éjszakát, valamint két teljes napot töltöttem vonaton. Az út része volt a leghosszabb vonatút, amit egyben tettem meg, ez egy Szent-Pétervár – Asztana út volt, mely 3399km-es hosszával majdnem a teljes út felét adta.

Utazásom egy kellemes nyári éjjelen kezdődött Budapesten. A Nyugati Pályaudvarról 3:03-kor induló szolnoki személyvonattal indultunk keletre. Azért nem semmi, hogy egy szolnoki személyről párszor átszállva meddig el lehet jutni, csak vonattal :). Az utat egyébként elméletileg egyetlen egy, moszkvai átszállással is meg lehetett volna csinálni, de nekünk célunk volt az útba eső városok legalább egy részének meglátogatása, ráadásul így picivel olcsóbbra jött ki az út. Szolnokra hajnali 4:45-re érkezett meg a vonat, ahol ennek a járatnak csatlakozása volt egy záhonyi személyvonathoz, emiatt alig 5 perc után már úton is voltunk Záhony felé. A vonat reggel 9-körül érkezett Záhonyba. Itt két és fél óránk volt a csapi vonat indulásáig. Elméletileg elég lett volna a Budapestről 5:03-kor induló közvetlen személyvonattal jönni, de mivel ez után csak 40 perc van a csapi vonatig, inkább biztosra akartunk menni, arra az esetre, ha a magyar szakaszon késés lenne. A két és fél órát a restiben töltöttük. Felszállva a vonatra, jött az útlevél-ellenőrzés, ahol a határőrrel a következő párbeszéd zajlott le:

Határőr: Üdülni mennek Ukrajnába?

Én: Nem Ukrajnába megyünk.

Határőr: Hát akkor hová utaznak?

Én: Tádzsikisztánba.

Határőr: Jézusom! (mindehhez olyan arckifejezés társult, amit leírni is nehéz :))

A csapi vasútállomás csarnoka

Vonatunk Csapra 11:40-körül indult, és délután egyre érkezett meg (időeltolódás). Csapról délután 4-kor indult következő vonatunk Kijevbe. Ez a három óra arra pont elég, hogy átessünk a vámvizsgálaton, bevásároljunk finom és olcsó ételekből (Magyarországról az 5 hetes útra gyakorlatilag annyi étellel indultunk el, ami Csapig elég, annál többet hozni felesleges, Ukrajnában ugyanazokat az ételeket sokkal olcsóbban be lehet szerezni), illetve megigyunk egy sört az egyik kis kocsmában.

A vonat jó ukrán szokás szerint percre pontosan érkezett Csapra, és pontosan is indult. Kijevig az út 890km, amit bizony nem két óra megtenni. Az utat 3-ad osztályú, plackart hálókocsiban tettük meg (nem csak ezt a szakaszt, hanem az egészet, Alma Atáig). Arról, hogy mi is a plackart, hogyan néz ki, és általában milyen egy ilyen vonaton utazni, arról ide kattintva olvashatok bővebben: A gördülő hoteltől a gördülő kollégiumig: Kocsi-osztályok az egykori Szovjetunió éjszakai vonatain. A pálya Munkácsig elég rossz állapotban van, elég lassan halad a vonat, viszont onnan már egész elfogadható tempót tudnak elérni a vonatok. Munkács után egyre közelebb jönnek a Kárpátok hegyei, ahol egyre kanyargósabbá válik a pálya, ahogy emelkedünk felfelé. A táj gyönyörű, én 10-edjére tettem meg vonattal ezt az utat a Kárpátokon keresztül, de még mindig nem tudtam betelni a látvánnyal, most is az ablak mellett ülve nézelődtem.

A Kárpátok hegyei

A vonat majd 1000m-es magasságig kapaszkodik fel, ahol a Beszkid-alagútban éri el a pálya legmagasabb pontját. Az alagút majdnem két kilométer hosszú, és középtájon még lehet is érezni azt az apró huppanást, amikor az addig felfelé kapaszkodó vonat elkezd lefelé gurulni. Az alagút képezte egykor a Magyar Királyság, és a Monarchia részét képező Galícia határát, ma pedig Kárpátalja és Lviv megye határa. Ahogy ereszkedik le vonatunk a Kárpátokból, úgy ereszkedik le a nap is, így mi is aludni tértünk. Este 11-kor felriadtam, amikor Lvivben kicsit nagyobb jövés-menés volt, de egyébként jól aludtam, és reggel 6 körül kipihenten ébredtem. Vonatunk épp jó 100-as tempóban hasított kelet felé a Kijev környéki erdőkben. A 7 óra előtt picivel feltünedeztek Kijev első házai. 7:19-kor pontosan befutottunk Kijev főpályaudvarára.

Mivel Kijevet már jól ismertük, így nem az alap látnivalókat néztük meg, hanem a Kijev szélén található skanzenbe mentünk ki (pontos neve:Az Ukrán Népi Építészet Múzeuma). A múzeum hatalmas területen terül el, és nagyon érdekes 3-4 órát simán el lehet ott tölteni.

Képek a kijevi skanzenből.

Ez után kicsit sétáltunk a belvárosban a Hrescsatikon, és a pár hónap múlva véres események központjává váló, ám akkor még békés Majdan Nezsalaznosztyin. Sok időnk nem maradt, így visszamentünk a főpályaudvarra, ahonnan vonatunk kora délután indult Moszkvába.  A táj itt elég egyhangú, és nagyobb város sincs, elég gyéren lakott vidéken haladt a vonatunk kelet felé. Konotopnál, este 8 körül estünk át az ukrán határellenőrzésen, bár innen a határ még jó 80km-re van. A naplementében fordult vonatunk kelet felől észak, Moszkva felé (a vonal kelet felé haladó ága Kurszk irányába halad tovább).

A Majdan Nezsaleznosztyi, Kijev ekkor még békés főtere.

Már sötét volt, mikor megérkezett az sms, hogy „Üdvözöljük Oroszországban”. Ekkor este 9-kor hirtelen 10 óra lett az óraállítás miatt, így úgy döntöttünk, hogy alszunk egy kicsit. Az útlevél-ellenőrzést Brjanszkba végezték az oroszok, jó 100km-re a határtól. Elég alaposak voltak a vízumunkat nagyítóval, és UV  fénynél is megvizsgálták. Azonban összességében korrektek voltak, minden rendben ment. Brajnszkból éjfél körül indultunk tovább, és egyből elaludtam.

Hajnali fél 6  körül keltem fel, magamtól. Kint már világos volt (mégiscsak nyár volt, és eléggé északon jártunk már), és egy végeláthatatlan erdőben haladt a vonatunk jó 120-140-es tempóban. A menetrend szerint vonatunknak reggel 6:45-re kellett Moszkvába érni, így tudtam, hogy már nincs sok hátra. Hamarosan fel is tünedeztek az első elővárosok, egyre sűrűbben, egyre szélesebb utakat kereszteztünk, míg fel nem bukkantak az első 20-30 emeletes panelházak, csalhatatlan jeleiként annak, hogy már Moszkvában vagyunk. Rövidesen meg is érkeztünk (természetesen pontosan) a moszkvai Kijevszkaja pályaudvarra.

Moszkvai 3 napunkat itt most nem részletezném, ugyanis annyi mindent írhatnék róla, hogy az ide túl sok lenne, így arról később egy külön posztban fogok megemlékezni. Moszkvában 3 nap elteltével koraeste mentünk ki a Leningradszkij (vagy más néven Oktyarbijszkaja) pályaudvarra. Vonatunk Szent-Pétervárra este 9-kor indult. A szerelvény nagyon modern kocsikból állt, konkrétan abban az évben gyártották őket (július volt). Persze itt is harmadosztályú hálókocsin utaztunk.

A Moszkva-Szent-Pétervár vonat modern szerlvénye, Moszkvában.

A vonaton találkoztunk egy idős orosz bácsival, aki felismerte beszédünkből, hogy magyarok vagyunk, mert egy időben élt Budapesten. Ő egy komoly építész (ennek megfelelően egész jól tudott angolul is), aki  a Szocsi Olimpiához is tervezett szállodákat. Nem volt túl jó véleménnyel Putyinról, leginkább a válását helytelenítette. Az utunk egyébként eseménytelenül telt, este 10-kor feküdtünk le aludni, reggel pedig 6 órára szokás szerint pontosan megérkeztünk Szent-Pétervárra.

Szent-Pétervár, a Téli Palota.

Szent-Péterváron szűk egy napunk volt, így csak a legalapvetőbb látnivalók fértek bele: Nyevszkij Proszpekt, Téli Palota, Péter-Pál erőd, Auróra cirkáló stb. A városban jól telt a napunk, de való igaz, hogy 10 óra kevés egy ekkora városra, ez inkább csak arra volt jó, hogy egy ízelítőt kapjunk. Szent-Péterváron még egy kisebb bevásárlást is el kellett intéznünk, hiszen egy 3 napos vonatút várt ránk.

Az Auróra cirkáló.

A Ladozsszkij pályaudvarról délután 16:45-kor indult az Eurázsia (Evrazija) nevű vonat Asztanába. A vonat névadása igen találó, hiszen míg Szent-Pétervár szinte még nyugat-Európa (hangulatát tekintve mindenképp), addig Asztana már egy igazi ázsiai nagyváros.

A Szent-Pétervár - Asztana vonathoz érkeznek az utasok Szent-Pétervár Ladozsszkij pályaudvarán.

A vonatunk Szent-Pétervár elhagyása után beért Oroszország végtelen nyírfaerdejébe, amiben egész másnapig haladtunk. Már itt is igazi világ-vége hangulata volt a tájnak, pedig jobban belegondolva, még Oroszország központibb, európai részén haladtunk, közel Szent-Pétervárhoz, és még Moszkvától sem haladtunk olyan lehetetlen távolságban. Képzelem, milyen lehet Szibéria. A táj elég egyhangú volt, a végtelen nyírfaerdőket csak néha törte meg egy-egy település. Időnket olvasással, levesezéssel és beszélgetéssel töltöttük.

A Szent-Pétervár-Asztana vonat 3-ad osztályú (plackart) hálókocsija. Itt töltöttünk el három napot.

A vonat északon haladt kelet felé, így egész későn is világos volt még, bőven elmúlt már este 10 mikor igazán elkezdett besötétedni. Másnap reggel 6-kor ébredtem fel arra, hogy valahol épp állunk. Kinézve Lenin nézett szembe velem, mögötte egy kicsi, szürke állomás-épület, rajta a felirat: Nikolo-Poloma. Ez az állomás közel 600km –re van légvonalban keletre Szent-Pétervártól (vonatunk pedig eddig 670km-t tett meg).

Nikolo-Polomában Lenin üdvözöl minket.

Nikolo-Polomából tovább indulva ugyanolyan nyírfaerdőben haladtunk tovább, mint egy nappal korábban, a táj 600km alatt szinte semmit sem változott. Moszkvában és Szent-Péterváron a szűkös időkeret miatt igen kemény tempót diktálva jártuk végig a nevezetességeket, így a 4 nap alatt igencsak leamortizálódtunk. Ezért igen jól eset egy párnapos pihenő, amikor nem kell semmit csinálni. Reggel a vonaton található szamovárból forró vizet vételezve megkávéztam, kényelmesen megreggeliztem, majd olvastam. A vonat reggel már kicsit dél-kelet felé tartott, és dél körül Kotelnics településnél elértük a világhírű Transz-szibériai vasútvonalat a 821-es kilométerszelvénynél.

Kotelnics a Transz-szibériai vasút egy kevésbé ismert állomása.

Innen a következő 950km-t ezen a vonalon tettük meg. Az első nagyobb állomás Kirov volt (itt 480.000-en laknak), itt le is szálltunk, ugyanis a vonat a nagyobb állomásokon 15-20 percet áll. Az ilyen helyeken a vonatokról le lehet szállni, és a peronon árusító emberektől be lehet szerezni a napi betevő falatot. A posztszovjet térségben a távolsági, hálókocsis vonatokon minden kocsihoz tartozik egy kocsikísérő, ő ellenőrzi az ajtóban, hogy csak olyan ember szálljon fel a kocsiba, akinek oda szól a jegye, illetve ilyen hosszabb utakon többször össze is takarítanak. Nyugodtan leszállhatunk, nagyon jó arcmemóriájuk van, mindig emlékeznek a saját utasaikra. A mi kocsink egy Szent-Pétervár – Karaganda viszonylaton közlekedő közvetlen kocsi volt, ezen két orosz teljesített szolgálatot (a legtöbb kocsinak tipikus, vágott szemű, kazah kocsikísérője volt). Vettünk némi élelmiszert (pirogot és zacskós levest), illetve kicsit kinyújtóztattuk magunkat.

Kirov állomás.

Utasok, és árusok Kirovban. Ilyenkor a peron inkább egy piacra emlékeztet. 

Tovább haladtunk a Transz-szibériai vonalon kelet felé, Balezino következett a nagyobb állomások sorában, majd este 11 körül (ekkor ugye már több mint egy napja úton voltunk) megérkeztünk Permbe. Sajnos a sötét miatt nem láttunk túl sokat, de a Káma-folyót így is lehetett látni, ami itt közel 1km széles. Perm után lefeküdtünk aludni.

Balezino, Udmurtföld.

Másnap reggel arra ébredtem, hogy az Urál-hegységben kanyarog vonatunk. Moszkvai idő szerint hajnali 5-kor (helyi idő szerint reggel 7-kor) megérkeztünk Jekatyerinburgba. Az utasok közül nagyon sokan idáig jöttek, a kocsink félig kiürült. Itt kb. fél órát állt a vonat, így az állomás-épületet is volt idő kicsit körbejárni.

Jekatyerinburg, Európa és Ázsia határán.

A jekatyerinburgi állomás csillárjai.

Tovább indulás után elhagytuk a Transz-szibériai vasútvonalat, és délre fordultunk, Cseljabinszk felé. A vasútvonal itt az Urál keleti felén haladt, inkább lankás dombok, mint igazi hegyek között. Sorrendben Verkhnyij Ufalei és Cseljabinszk következett a nagyobb állomások sorában. Cseljabinszk volt az utolsó oroszországi nagyváros (Cseljabinszk lakossága kicsivel 1 millió felett van), amit érintettünk utunk során. Itt is 25 percet álltunk, így belefért egy kis séta az állomáson.

Verhnyij Ufalej . 

Vonatunk Verhnyij Ufalej állomáson.

Az Urál déli lankái.

Az első mecset Cslejabinszk előtt nemsokkal, Kistimben.

Cseljabinszkban két kazah vonat találkozott. A kép jobb oldalán a mi vonatunk, a bal oldalon az Alma Ata-Moszkva járat. 

Cseljabinszk után 2 órával, koradélután értük el az orosz-kazah határt Troicknál. Itt a határőr nagyon kedves volt, mikor meglátta, hogy milyen messziről jöttünk, és turisták vagyunk, megkérdezte, hogy hogyan tetszett Oroszország. Természetesen mondtuk, hogy nagyon tetszett, és nem is hazudtunk. Jó utat kívánt, mi pedig folytattuk utunkat, ami itt már Cseljabinszk óta a végtelen sztyeppén haladt.

Kaerak nevű állomásnál léptünk be Kazahsztánba. Itt a határon volt valami kisebb gond a vízumunkkal, ugyanis nem tranzitvízumot kaptunk, hanem valami mást. Hogy mit, azt máig nem tudom, mert az egyes betűkódokhoz tartozó „megfejtés” csak oroszul volt elérhető a határőrnél, ennyire jól pedig nem tudok oroszul. Azt biztosan láttam, hogy a vízumunk nem tranzit-vízum. Nagyon azért nem estem pánikba, mert valamilyen vízumunk volt, azt meg reméltem, hogy nem adnak olyan vízumot, ami arra jó, hogy NEM léphetsz be vele az országba… Alighogy továbbindultunk megjelent a két kocsikísérő, akik egy tábla „Kazahsztán” márkájú csokoládét hoztak nekünk, ezzel üdvözölve minket az országban. Szerintem nagyon kedves gesztus volt a részükről. Kedvességük oka az lehetett, hogy ezen a vonaton szerintem nem nagyon találkozhatnak nyugati turistákkal. Eleve kevesen utaznak közép-Ázsiába, közülük még kevesebben választják a vonatot. De még akik vonattal is utaznak, azok is inkább Moszkvából mennek, és nem Szent-Pétervárról, így ezen a vonaton igazi különlegességnek számítottunk. Innen utunk a végtelen, és szinte lakatlan kazah sztyeppén haladt tovább dél-kelet felé. Egyetlen nagyobb várost érintettünk csak, ez a Tobol-folyó partján fekvő, kétszázezres Kosztanai volt. Itt azonban szakadt az eső, így nem szálltam le. A vonat itt ismét teljesen megtelt. Továbbindulás után már sötétedett, így lefeküdtünk aludni. Másnap egész sokáig aludtam, 8 óra volt, hogy felébredtem. A táj semmit sem változott, még mindig a végtelen kazah sztyeppén haladtunk. 3 napos utazásunk a végéhez közeledett, a helyünket egész otthonosan belaktuk, így volt mit összepakolni. Vonatunknak reggel 10:26-kor kellett volna megérkeznie Asztanába, de egész 3 percet késtünk (igen, 3 percet késtünk, egy 3399km-es, 3 napos út alatt).

Asztana modern pályaudvara.

Asztana 1997-óta Kazahsztán fővárosa. A város régen is jelentős regionális központ volt, ám fővárossá válása óta hihetetlen fejlődésen ment át. Ma közel egymilliónyian lakják, ezzel az ország második legnagyobb városa. A modern városközpont teli van futurisztikus felhőkarcolókkal, széles utakkal és hatalmas mecsetekkel. A városnak azonban van egy kis ridegsége, látszik, hogy nem organikus fejlődés eredményeként jött látra, hanem úgy tervezték.

Baiterek emlékmű, Asztana és egész Kazahsztán egyik jelképe.

Nur Asztana nagymecset.

A kazah elnöki palota, Nurszultan Nazarbajev otthona.

Asztana központja.

Asztanából vonatunk este 7-kor indult tovább. A vonat egész Alma Atáig közlekedett, mi azonban csak félútig, egy Szari-Shagan nevű városig utaztunk vele. Ide a vonat reggel 6-kor érkezett. Két okból szakítottuk meg itt utunkat: Egyrészt amennyire a tranzitvízumunk 5 napjába belefért szerettünk volna valamit látni a vidéki Kazahsztánból, másrészt itt található a föld egyik legnagyobb tava a Balhas-tó. A tó mellett ez az egyetlen település, ahol az Asztana-Alma Ata vonatok megállnak.

Az Asztana - Alma Ata között közlekedő emelt komfortfokozatú vonat szerelvénye. Ezen egy egyéjszakás, 600km-es út, hálókocsiban alig 2000Ft-ba került, és ezért még teát és kávét is adtak.

Az Asztana - Alma Ata vonat 3-ad osztályú hálókocsija :)

Vonatunk sokkal hosszabb volt, mint a peron Szari-Saganban.

Szari-Sagan önmagában nem egy igazán turistás hely, nincsenek több százéves mecsetek, karavánszerájok, nincs erőd, de még egy XIX. századi ortodox templomra sem futotta. 1954-ben alapították a szovjet hadsereg rakétaelhárító-tesztközpontjának kiszolgáló településeként. A város egészen 2005-ig zárt város volt, bár az Asztana-Alma Ata főút keresztülhalad a településen, így tranzitban már régebben is keresztül lehetett rajta utazni.

Az Asztana - Alma Ata főút Szari-Saganban

szari-sagani csendélet. :)

Ma 4500-an lakják. A várostól kb. 1 km a Blahas-tó partja, itt strandoltunk délelőtt. Persze kiépített strandra egy ennyire világ-végi helyen ne számítsunk, a természetes, köves tómederbe kell bemenni. A víz nem mélyült túl hirtelen, kb. a Balaton északi partjának felelt meg ilyen szempontból. A tó vize kellemes hőmérsékletű volt. Jót el lehetett itt fürdőzni, illetve kicsit a parton napozni is volt módunk.A tónak akkora kelet-nyugati kiterjedése van, hogy még egy enyhe, kb. 10cm-es dagály is megfigyelhető rajta.

A Balhas-tó.

Délután rövid időt egy helyi kiskocsmában töltöttünk, ahol ittunk Tien-Shan márkájú sört, és egy kis helyi vodkát. Mindkettő jó volt, de nagy alkoholizálást azért nem csaptunk. Érdekes módon a kocsmának volt egy udvarhelyisége, meg egy belső része, viszont aki az udvaron ült le, és onnan ment be rendelni, az a pult mögött találta magát. Először igen csak meglepődtem, amikor bemenve rendelni hirtelen ott álltam az eladó mellett.

Úton vissza Szari-Saganba szembejött velünk egy teve :).

Mint korábban is írtam Szari-Sagan nem éppen minden turista álma...

A kocsmázás után elsétáltunk a vasútállomásra, ahol összefutottunk egy helyivel. Mivel messziről világított rólunk, hogy nem helyiek vagyunk, megkérdezte, hogy honnan jöttünk, és mit keresünk itt. Mondtuk, hogy Magyarországról, és turisták vagyunk. Ezen teljesen ledöbbent, mondta, hogy még sose látott turistákat itt, és megkérdezte, hogy van-e kedve átmennünk hozzá Priozerskbe vacsorázni. Priozerskről azt kell tudni, hogy ez a még ma is működő rakétaelhárító-tesztterület központja, és mint ilyen Zárt Városként működik (A zárt városokról bővebben, a listán Priozersk is megtalálható: https://en.wikipedia.org/wiki/Closed_city). A város lakossága 13.000 feletti, emellett több ezer orosz és kazah katona állomásozik itt. A meghívást, mondtuk, nagyon szívesen elfogadnánk de sajnos Priozersk zárt város, így mi oda nem mehetünk. Erre mondta, hogy ne aggódjunk, menjünk vele nyugodtan. A város státuszát jól szimbolizálja az útjelző tábla a főút lehajtójánál.

Útjelző tábla az Asztana - Alma Ata főút priozerski csomópontjánál. Balra van Priozersk. Sajnos ezt a táblát, alkonyati félhomályban, menet közben, autóból nem tudtam lefotózni (A kép forrása: Panoramio.com )

A város határán katonai ellenőrzőpont is van, de a város már valóban nem lehet annyira nagyon zárt, mert a sorom fel volt engedve, minden gond nélkül áthajtottunk. Priozerskben meg lettünk hívva vacsorára (borscs leves és plov volt) és helyi konyakra, ez utóbbiból az első fél literes üveg elfogyasztása után megkérdezte vendéglátónk, hogy még egyet, vagy kettőt kérünk… Maradtunk az egynél, de ettől is berúgtunk kissé. Sajnos csak minimális városnézésre volt idő, azt is csak sötétben tudtuk megtenni, mert már bőven beesteledett, mire végeztünk a vacsival. A városon erősen érződik a militáns jellegg, a legtöbb emlékmű katonai témájú.

Priozersk, városháza

Este 11 volt, hogy taxival visszaindultunk Szari-Shaganba (a városról itt írok még bővebben: Szari-Sagan: Egy ismeretlen kazah kisváros), a vasútállomásra, ahova 11:25-re érkeztünk meg. Este 11:45-kor indult a vonatunk Alma Atába. A konyaktól kótyagosan hamar álomba merültem, és másnap reggel 8-kor kicsit másnaposan ébredtem. A vonat továbbra is a sztyeppén haladt (ekkor már 3-ik napja…), és itt már felbukkantak az első jurták.

A 4001-es kilométerkő. A kilométereket Moszkvától számítják.

A Tien-Shan hegyei Alma Ata mögött.

Nem sokkal Alma Ata előtt elértük a sztyeppe végét, a távolban feltűntek a Tien-Shan hegység havas hegycsúcsai. Vonatos utunk, mely Budapesten kezdődött, jó 11 nappal korábban, délelőtt 10-kor ért véget Alma Ata 1 állomáson. Vonatos utazásunk ezzel véget ért, de rengeteg kaland várt még ránk! Ezek egy részéről korábbi írásaimban olvashattatok, de a témában lesznek még írások később is.

Kosztanai - Alma Ata vonatunk szerelvénye, mellyel utunk utolsó szakaszát tettük meg.

Alma Ata 1 pályauvar, utunk végpontja.

Minden kedves olvasómnak boldog karácsonyt kívánok!